Valamit tennem kell... màr nincs sok időm... Hamarosan örökre elveszítem őt... ràadàsnak mègcsak nem is beszèltem vele soha... Nincs más esélyem... meg kell tennem... Egyszerűen muszáj! Ez az én utolsó lehetőségem! De akkor is félek... mi van, ha nem fog nekem segíteni? Annyira kínos lenne... Az iskolában csak így nem mehetek oda hozzá... iskola után kell vele beszélnem... de mégis mikor? hol? és hogyan? Várjunk... ma kosárlabda edzése van... körülbelül sötétedéskor ér véget... Az a megfelelő alkalom, hogy beszéljek vele! Több esélyem nem igazán lesz.... Az órák véget értek... Most nem a könyvtárba mentem, hanem a tetőre... Onnan figyelhettem, hogy mikor ér véget az edzés... Szünetekben innen szoktam figyelni Őt is... De ő már minden bizonnyal hazament... mégis miért maradna itt? Az egyik párkányra könyököltem, és figyeltem a fiúk edzését... jó idő volt, ezért kint játszottak... Gyorsan múlt az idő... mire észbe kaptam, már a Naplementét csodáltam. Éles sípszó hallatszott. Az edzés véget ért. Gyorsan lesiettem, hogy még időben találkozhassak Vele. Az iskola mögött vártam rá... de nem egyedül volt... hanem egy barátjával.. ha jól emlékszem, a neve Tori... Gyerekkoruk óta mindig együtt vannak.. de csak barátok... Neki nem lenne elég egy lány... Meg kell várnom, míg külön vállnak... A híd után más merre kell menniük... Odasiettem, és az egyik oszlop mögött vártam rájuk.. Igazam volt... A hídnál elköszöntek egymástól... Megvártam, míg elmegy mellettem, aztán utána siettem....
- Eiri-kun... - szóltam utána halkan.
Azt hittem meg se hallottam, de kérdőn fordult hátra. Kíváncsi tekintetté a szemembe fúrta.. zavarba jöttem... lesütöttem a hajam... Pár pillanatig nem szólt semmit, csak nézett.. de aztán egy lépéssel előttem termett...
- Te vagy Maya-chan, igaz?
Zavartan bólintottam... Tehát tudja a nevem... nem vártam tőle... igaz, hogy egy osztályban vagyunk, de még sohase beszéltünk...
- Mondd csak, segíthetek valamiben? - kérdezte kedves hangon.
Mosolya ragyogóbb volt a napnál is... én pedig teljesen lefagytam... nem ilyennek ismertem meg a szóbeszédekből...azt hallottam róla, hogy egy beképzelt, önző egoista... És most mégis rögtön segítséget nyújt... pedig biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy követtem....
- Izé... egy szívességet szeretnék tőled kérni... - mondtam zavartan, és végig a cipőm orrát figyeltem.
- Mondd csak, ha tudok szívesen segítek!
- Izé.. arról lenne szó... hogy van valaki... akit... én... izé.. kedvelek.... és arra szeretnélek kérni... hogy... segíts... hogy bátrabb legyek... azért.....hogy.... el tudjam neki mondani, hogy mit érzek iránta - nyögtem ki a végét egy levegővétellel.
Először nem mondott semmit... Olyan volt, mintha meg se hallotta volna, hogy mire kértem őt az előbb... Egy halvány, gúnyos mosoly jelent meg az arcán.. de olyan rövid időre, hogy azt hittem csak képzelődök... de amikor megszólalt, már biztosan tudtam, nem csak képzeltem.
- Mégis mit képzelsz te magadról, hogy ilyesmire kérsz engem? - kérdezte, és hanghordozása olyan volt, mintha a legalantasabb féreggel beszélne....
