5. fejezet

Annyira ostoba vagyok… mégis miért futottam el előle? Pedig itt volt a nagy lehetőségem, hogy végre elmondjak neki mindent.  Ráadásnak nem csak, hogy tudta ki vagyok, de meglepetésemre egy csomó mindent tud rólam… de mégis honnan? Honnan tudhat rólam senpai olyan dolgokat, amit senki más? Eddig azt hittem, még csak azt se tudja, hogy létezem… Futottam… azt sem tudta éppen merre tartok, csak távol akartam kerülni ettől az egésztől… gyorsan körbenéztem, az iskola udvarán voltam... Még pár lépés és kiérek a kapun. Azonban mielőtt ez megtörténhetett volna, egy kar visszarántott engem. Dühösen fordultam fogva tartom felé, aki nem más volt, mint Eiri-kun.
  - Mégis mit képzelsz, hova rohansz? – esett nekem dühösen.

 - Hazamegyek. Szóval azonnal eressz el engem – kiáltottam és megpróbáltam kiszabadítani a kezem.

 - Nem mész sehova – szorította még erősebben a csuklóm – Azok után nem, hogy azt művelted velem a kis szerelmed előtt. Ezért büntetést érdemelsz!

 - Mégis miről beszélsz? Te nem vagy normális. Engedj már el, ez fáj!

 - Nem, te most velem jössz! – mondta és elkezdett rángatni befelé vissza a suliba.

Nem tudtam, hogy mégis hova megyünk… végig vonszolt a folyosókon, egyenesen a rádiós szobába. Felkapta a mikrofont és belekiáltott.

 - Figyelem. Mindeni azonnal menjen a tornaterembe. Fontos bejelenteni valóm van!

Fogalmam se volt róla, hogy mégis mire készül… átvonszolt a tornaterembe, ahol már elég sokan összegyűltek. Megvárta, míg mindenki, még a tanárok is ideérnek… Egyszer csak látom, hogy senpai is megérkezett… Annyira zilált volt a külseje… lehet, hogy engem keresett? De nem volt időm ennek örülni. Eiri-kun felrángatott a színpadra és újra beleszólt a mikrofonba.

 - Bocsi, hogy mindenkit iderángattam, de szeretnék tenni egy bejelentést – én végig csak senpai-t figyeltem… láttam, hogy elindul felénk, hogy megállítsa Eiri-t, de elkésett – Ez a lány mától a barátnőm! Nem adom őt senkinek, mivel ő az első, akit igazán szeretek. Ha bárki tesz vele valamit, annak velem gyűlik meg a baja!

A fiúk részéről ujjongás a lányok részéről csalódottság követte a bejelentést.  Én csak zavartan néztem, majd amikor láttam, hogy Eiri-kun nem figyel, kirántottam kezem a szorításából és amilyen gyorsan csak tudtam, elmenekültem tőle… egyenesen a védelmező otthonomba.

4. fejezet

Unokatestvérek? Ez nem hiszem el.. kizárt, hogy bármi közös legyen egy ilyen szemétládában és az én imádott Ichiyo-senpai-omban! Mégis mit művel ez a barom? Láttam, hogy senpai nagyon meglepődik a kijelentésén… nem csodálom… Előbb rá nézett, majd rám. Próbáltam egy segélykérő pillantást küldeni felé, miközben az a kéz még mindig a számon pihent. Féltem, hogy nem veszi majd észre a jelzésem és rettegtem ezzel az idiótával elmenni bárhová is. Éreztem, hogy szemeim könnybe lábadnak… azonban mielőtt egyetlen könnycsepp is végiggördülhetett volna az arcomon, senpai elkapta a kezem és magához rántott. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént… Senpai megértette a jelzésem, és kimenekített Eiri-kun karmai közül. Csak tudnám, hogy Tori-chan mégis hogy volt képes ennyi éven át elviselni őt, amikor én két nap után már alig várom, hogy megszabadulhassak tőle. Ichiyo-senpai olyan erővel rántott ki unokatestvére kezei közül, hogy én tehetetlenül csapódtam neki erős mellkasának. Ő egyik kezével még mindig csuklómat szorította, másikakkal pedig fejemet mellkasára szorította.

- Menj el, Eiri – mondta határozott hangon.

- Mégis mi ütött beléd? Ő az én csajom – hallatszott a haragos válasz.

- Lehet, hogy te ezt így gondolod, de én meg vagyok róla győződve, hogy Maya-chan ezt nem így látja.

Szent egek, ezt el sem hiszem, tudja a nevem? Ráadásnak a keresztnevemen szólít? Ezt legmerészebb álmaimban se képzeltem volna.  

- Mégis mit tudsz te róla?

- Többet, mint hinnéd. Tudom róla, hogy egy kedves és szeretetre méltó lány, aki mindig őszinte magához és másokhoz egyaránt. Tudom, hogy őszinte célok vezérlik, bármibe is kezd, és akármilyen rossz dolog is történik vele, egyetlen rossz szó nélkül eltűri, mert ő ilyen. Most pedig tűnj el a szemem előtt, minél hamarabb! – kiáltott rá Eiri-kun-ra.

Fejem még mindig mellkasán pihent, ezért nem láthattam Eiri arcát, de biztos voltam benne, hogy most nagyon dühös. Távolodó léptek hangja hallatszott, majd Ichiyo-senpai elengedte a fejem, én pedig felnéztem ragyogó szemibe.

- Most már minden rendben, nincs mitől tartanod. Az az idióta már elment és ha rajtam múlik többet nem fog zaklatni téged – mosolygott rám.

Kö-köszönöm – mondtam zavaromban dadogva, majd amikor észrevettem, hogy még mindig fogja a kezem, gyorsan megfordultam és elrohantam, mint egy idióta