6. fejezet

Bár mennyire is próbálkoztam, sehogy se tudtam elfelejteni a tegnap történteket... Ugyan akkor és ott senpai megmentett tőle, de aztán mégis elkapott az a rohadék. Ráadásnak az egész iskola előtt azt hazudta, hogy járunk! Nem elég, hogy a minap ellopta az első csókom, de leégetett azelőtt a srác előtt, akit szeretek, és megtévesztette... Sose bocsátok meg neki! Próbáltam rávenni anyát, hogy ma ne kelljen suliba mennem, de azt mégse mondhattam neki, hogy "Hé, anya, van egy szemét fiú, aki csak úgy megcsókolt, én pedig nem akarom Őt látni! Szóval ma nem mennék suliba..." Anya egyrészt tuti kiborulna ettől, másrészt lehet, hogy bemenne a suliba... Egyik verzió se tűnik túl fényesnek... ezért úgy döntöttem, hogy nem mondok neki semmit, a suliban pedig megpróbálok láthatatlan maradni... Nem lesz nehéz, hiszen általában senki se veszi észre, hogy ott vagyok... Legfeljebb ha a jegyzeteimre vagy a házi feladatomra van szükség... Akkor bezzeg mindenki tolakszik az asztalomhoz... De legalább így nyugis életem van... A suliba érve észrevettem, hogy egy nagyobb csoport gyűlt össze a kapunál... Nem igazán foglalkoztatott, hogy mi is folyik ott, ezért csak egyszerűen ki akartam kerülni, de valaki utánam kiáltott... Amikor felismertem a hangját, teljesen megfagytam... kirázott a hideg, pedig még csak rá se néztem...

 - Maya-chan! - kiáltott újra, majd futó lépteket hallottam a hátam mögül...

Nem fordultam meg, inkább úgy tettem, mint aki nem hallottam és elindultam befelé... Már csak pár lépésre volt az ajtó, amikor elkapta a kezem, maga felé fordított és újra megcsókolt. Olyan hirtelen tette, hogy ellenkezni se volt időm... Azt se tudtam igazán, hogy mi történik körülöttem... Egy vaku fénye hozott vissza engem a valóságba... és azonnal ellöktem Őt magamtól... méghozzá olyan erővel, hogy a fenekére huppant, és a földről nézett fel rám csodálkozva.... majd egyszer csak nevetni kezdett...

 - Sajnálom, megleptelek igaz? - kérdezte nevetve.

 - Mégis miért csináltad ezt már megint? - kérdeztem dühösen és kezemmel megtöröltem számat, hogy valamelyest eltűntessem undorító csókját.

5. fejezet

Annyira ostoba vagyok… mégis miért futottam el előle? Pedig itt volt a nagy lehetőségem, hogy végre elmondjak neki mindent.  Ráadásnak nem csak, hogy tudta ki vagyok, de meglepetésemre egy csomó mindent tud rólam… de mégis honnan? Honnan tudhat rólam senpai olyan dolgokat, amit senki más? Eddig azt hittem, még csak azt se tudja, hogy létezem… Futottam… azt sem tudta éppen merre tartok, csak távol akartam kerülni ettől az egésztől… gyorsan körbenéztem, az iskola udvarán voltam... Még pár lépés és kiérek a kapun. Azonban mielőtt ez megtörténhetett volna, egy kar visszarántott engem. Dühösen fordultam fogva tartom felé, aki nem más volt, mint Eiri-kun.
  - Mégis mit képzelsz, hova rohansz? – esett nekem dühösen.

 - Hazamegyek. Szóval azonnal eressz el engem – kiáltottam és megpróbáltam kiszabadítani a kezem.

 - Nem mész sehova – szorította még erősebben a csuklóm – Azok után nem, hogy azt művelted velem a kis szerelmed előtt. Ezért büntetést érdemelsz!

 - Mégis miről beszélsz? Te nem vagy normális. Engedj már el, ez fáj!

 - Nem, te most velem jössz! – mondta és elkezdett rángatni befelé vissza a suliba.

Nem tudtam, hogy mégis hova megyünk… végig vonszolt a folyosókon, egyenesen a rádiós szobába. Felkapta a mikrofont és belekiáltott.

 - Figyelem. Mindeni azonnal menjen a tornaterembe. Fontos bejelenteni valóm van!

Fogalmam se volt róla, hogy mégis mire készül… átvonszolt a tornaterembe, ahol már elég sokan összegyűltek. Megvárta, míg mindenki, még a tanárok is ideérnek… Egyszer csak látom, hogy senpai is megérkezett… Annyira zilált volt a külseje… lehet, hogy engem keresett? De nem volt időm ennek örülni. Eiri-kun felrángatott a színpadra és újra beleszólt a mikrofonba.

 - Bocsi, hogy mindenkit iderángattam, de szeretnék tenni egy bejelentést – én végig csak senpai-t figyeltem… láttam, hogy elindul felénk, hogy megállítsa Eiri-t, de elkésett – Ez a lány mától a barátnőm! Nem adom őt senkinek, mivel ő az első, akit igazán szeretek. Ha bárki tesz vele valamit, annak velem gyűlik meg a baja!

A fiúk részéről ujjongás a lányok részéről csalódottság követte a bejelentést.  Én csak zavartan néztem, majd amikor láttam, hogy Eiri-kun nem figyel, kirántottam kezem a szorításából és amilyen gyorsan csak tudtam, elmenekültem tőle… egyenesen a védelmező otthonomba.

4. fejezet

Unokatestvérek? Ez nem hiszem el.. kizárt, hogy bármi közös legyen egy ilyen szemétládában és az én imádott Ichiyo-senpai-omban! Mégis mit művel ez a barom? Láttam, hogy senpai nagyon meglepődik a kijelentésén… nem csodálom… Előbb rá nézett, majd rám. Próbáltam egy segélykérő pillantást küldeni felé, miközben az a kéz még mindig a számon pihent. Féltem, hogy nem veszi majd észre a jelzésem és rettegtem ezzel az idiótával elmenni bárhová is. Éreztem, hogy szemeim könnybe lábadnak… azonban mielőtt egyetlen könnycsepp is végiggördülhetett volna az arcomon, senpai elkapta a kezem és magához rántott. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént… Senpai megértette a jelzésem, és kimenekített Eiri-kun karmai közül. Csak tudnám, hogy Tori-chan mégis hogy volt képes ennyi éven át elviselni őt, amikor én két nap után már alig várom, hogy megszabadulhassak tőle. Ichiyo-senpai olyan erővel rántott ki unokatestvére kezei közül, hogy én tehetetlenül csapódtam neki erős mellkasának. Ő egyik kezével még mindig csuklómat szorította, másikakkal pedig fejemet mellkasára szorította.

- Menj el, Eiri – mondta határozott hangon.

- Mégis mi ütött beléd? Ő az én csajom – hallatszott a haragos válasz.

- Lehet, hogy te ezt így gondolod, de én meg vagyok róla győződve, hogy Maya-chan ezt nem így látja.

Szent egek, ezt el sem hiszem, tudja a nevem? Ráadásnak a keresztnevemen szólít? Ezt legmerészebb álmaimban se képzeltem volna.  

- Mégis mit tudsz te róla?

- Többet, mint hinnéd. Tudom róla, hogy egy kedves és szeretetre méltó lány, aki mindig őszinte magához és másokhoz egyaránt. Tudom, hogy őszinte célok vezérlik, bármibe is kezd, és akármilyen rossz dolog is történik vele, egyetlen rossz szó nélkül eltűri, mert ő ilyen. Most pedig tűnj el a szemem előtt, minél hamarabb! – kiáltott rá Eiri-kun-ra.

Fejem még mindig mellkasán pihent, ezért nem láthattam Eiri arcát, de biztos voltam benne, hogy most nagyon dühös. Távolodó léptek hangja hallatszott, majd Ichiyo-senpai elengedte a fejem, én pedig felnéztem ragyogó szemibe.

- Most már minden rendben, nincs mitől tartanod. Az az idióta már elment és ha rajtam múlik többet nem fog zaklatni téged – mosolygott rám.

Kö-köszönöm – mondtam zavaromban dadogva, majd amikor észrevettem, hogy még mindig fogja a kezem, gyorsan megfordultam és elrohantam, mint egy idióta

3. fejezet

Új nap kezdődött... Madárcsicsergés ébresztett... A tegnap már csak egy homályos emlék volt, semmi több. Jobban voltam. Még több energiám volt, mint tegnap... Lezuhanyoztam majd felöltöztem. Mindig hamarabb mentem suliba, hogy láthassam őt. Amint beértem, egyenesen a tetőre mentem. Még éppen láttam, ahogy a Nap teljes valójában előbukkan... Imádtam nézni a Napfelkeltét és a Naplementét... olyan varázslatos látvány volt... A vöröses fényben feltűnt egy árnyék... Ő volt az... mindig korán jön suliba... A könyvtárban szokott tanulni. Annyira jól nézett ki... Akár egy lovag a régi időkben... Már nincs sok időm, tehát tennem kell valamit... Eldöntöttem... ma.. most odamegyek hozzá a könyvtárban és elmondom neki. Vetten egy mély levegőt és elindultam le a lépcsőn. A könyvtár ajtajában egy pillanatra megálltam.. Újra átgondoltam... Igen kétségesség vált az épelméjűségem... Benyitottam az ajtón... Rögtön megláttam őt... Úgy döntöttem, nem rohanom le őt rögtön... inkább először olvasgatok egy kicsit... A könyvek egyébként is mindig erőt adtak nekem... Talán most is a hasznomra lesznek a vallomásom előtt... Leültem az egyik tőle legtávolabbi asztalhoz és olvasni kezdtem.. egy szerelmes kötetet vettem le a polcról...  Valamiért nagyon hasonló volt a főhősnő helyzete, mint az enyém... A könyv végére értem... Pillangók röpködtek a gyomromban... Tudtam, hogy itt az idő... Most vagy soha... és megfordult a fejemben, hogy inkább soha... de kockáztatnom kell. Legalább egyszer az életemben... Visszaraktam a könyvet a polcra és lassan odamentem hozzá...
 - Ano... - léptem oda zavaromban...
 - Szia. Mit szeretnél? - kérdezte kedves hangon.
 - Csak el szeretnék neked mondani valamit....
 - Értem... Hallgatlak....
 - Én.. izé.... az az igazság, hogy már régóta figyelek valakit... pontosabban szeretek valakit... De nem volt bátorságom elmondani neki.... féltem, hogy visszautasít... De most már rászántam magam... sz-szóval... azt szeretném mondani, hogy én.... sze-szeret... szeret - de mielőtt kimondhattam volna, valaki befogta a számat.
 - Csak azt akarja mondani, hogy szeret engem. Szóval akkor most gratulálhatsz is nekünk, ahogy egy jó uncsihoz illik - nevetett az az idióta....

2. fejezet

Ezt nem hiszem el... ezt nem mondhatta Ő... Biztosan csak képzelődtem... Ő nem beszélne így... Ő kedves... Zavartan néztem rá...
 - Hogy mondtad?
 - Mi van, süket is vagy? Azt kérdeztem, hogy képzeled azt, hogy tőlem kérsz segítséget a mocskos céljaid végrehajtásához?
 - EH? - tört ki belőlem - Az én céljaim nem mocskosak! - kiáltottam dühösen.
 - Csakugyan? Akkor talán félreértettelek... Véletlenül nem arra kértél meg az előbb, hogy segítsek neked, hogy megszerezhesd azt a fiút, akit te önző módon szeretsz? Ráadásnak az nem is érdekel, hogy Ő hogyan érez!
 - Tévedsz!
 - Igazán? Mondd csak, mégis miben tévedek?
 - Én csak arra kértelek, hogy abban segíts, hogy több önbizalmam legyen. Nem kérem, hogy intézd el Ő is belém szeressen. Én csak el akarom neki mondani, hogy érzek iránta. De tudod mit? Felejtsd el, mégse kérek a Te segítségedből!
 - Szóval így állunk. Kezded felkelteni az érdeklődésem....
 - Nem érdekel! Hiba volt a részemről, hogy azt hittem segíthetsz! - kiáltottam rá, és indultam hazafelé.
 - Előbb próbára teszlek! - mondta, majd utánam lépett és karomnál fogva magához rántott.
Magához ölelt, kezével kitámasztottam az állam, és megcsókolt. Az a szemét tényleg megcsókolt! Próbáltam ellökni magamtól, de túl erős volt. Végső kétségbeesésemben eszembe jutott valami... Beleharaptam a szájába. Ő rögtön elengedett és sajgó szájához kapott. Én kihasználtam a lehetőséget, és ismét haza felé indultam...
 - Ez a lány más... kedvelem... - hallottam fojtott hangját, majd jókedvű nevetését.
Ez a fiú megőrült! Nem normális! Remélem holnapra elfelejtem ezt az egész rémtörténetet! Mindenáron felejteni akarok!

1. fejezet

Valamit tennem kell... màr nincs sok időm... Hamarosan örökre elveszítem őt... ràadàsnak mègcsak nem is beszèltem vele soha... Nincs más esélyem... meg kell tennem... Egyszerűen muszáj! Ez az én utolsó lehetőségem! De akkor is félek... mi van, ha nem fog nekem segíteni? Annyira kínos lenne... Az iskolában csak így nem mehetek oda hozzá... iskola után kell vele beszélnem... de mégis mikor? hol? és hogyan? Várjunk... ma kosárlabda edzése van... körülbelül sötétedéskor ér véget... Az a megfelelő alkalom, hogy beszéljek vele! Több esélyem nem igazán lesz.... Az órák véget értek... Most nem a könyvtárba mentem, hanem a tetőre... Onnan figyelhettem, hogy mikor ér véget az edzés... Szünetekben innen szoktam figyelni Őt is... De ő már minden bizonnyal hazament... mégis miért maradna itt? Az egyik párkányra könyököltem, és figyeltem a fiúk edzését... jó idő volt, ezért kint játszottak... Gyorsan múlt az idő... mire észbe kaptam, már a Naplementét csodáltam. Éles sípszó hallatszott. Az edzés véget ért. Gyorsan lesiettem, hogy még időben találkozhassak Vele. Az iskola mögött vártam rá... de nem egyedül volt... hanem egy barátjával.. ha jól emlékszem, a neve Tori... Gyerekkoruk óta mindig együtt vannak.. de csak barátok... Neki nem lenne elég egy lány... Meg kell várnom, míg külön vállnak... A híd után más merre kell menniük... Odasiettem, és az egyik oszlop mögött vártam rájuk.. Igazam volt... A hídnál elköszöntek egymástól... Megvártam, míg elmegy mellettem, aztán utána siettem....
 - Eiri-kun... - szóltam utána  halkan.
Azt hittem meg se hallottam, de kérdőn fordult hátra. Kíváncsi tekintetté a szemembe fúrta.. zavarba jöttem... lesütöttem a hajam... Pár pillanatig nem szólt semmit, csak nézett.. de aztán egy lépéssel előttem termett...
 - Te vagy Maya-chan, igaz?
Zavartan bólintottam... Tehát tudja a nevem... nem vártam tőle... igaz, hogy egy osztályban vagyunk, de még sohase beszéltünk...
 - Mondd csak, segíthetek valamiben? - kérdezte kedves hangon.
Mosolya ragyogóbb volt a napnál is... én pedig teljesen lefagytam... nem ilyennek ismertem meg a szóbeszédekből...azt hallottam róla, hogy egy beképzelt, önző egoista... És most mégis rögtön segítséget nyújt... pedig biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy követtem....
 - Izé... egy szívességet szeretnék tőled kérni... - mondtam zavartan, és végig a cipőm orrát figyeltem.
 - Mondd csak, ha tudok szívesen segítek!
 - Izé.. arról lenne szó... hogy van valaki... akit... én... izé.. kedvelek.... és arra szeretnélek kérni... hogy... segíts... hogy bátrabb legyek... azért.....hogy.... el tudjam neki mondani, hogy mit érzek iránta - nyögtem ki a végét egy levegővétellel.
Először nem  mondott semmit... Olyan volt, mintha meg se hallotta volna, hogy mire kértem őt az előbb... Egy halvány, gúnyos mosoly jelent meg az arcán.. de olyan rövid időre, hogy azt hittem csak képzelődök... de amikor megszólalt, már biztosan tudtam, nem csak képzeltem.
 - Mégis mit képzelsz te magadról, hogy ilyesmire kérsz engem? - kérdezte, és hanghordozása olyan volt, mintha a legalantasabb féreggel beszélne....